SENSING FORWARD

Találkozások a 30. Nemzetközi Fókuszolás Konferencián

Bécs, 2026. június 2-7.

Egy hónap telt el a bécsi Nemzetközi Fókuszolás Konferencia óta. Azt gondoltam, hogy ennyi idő elég ahhoz, hogy leülepedjenek az élmények. Ehelyett a találkozások, beszélgetések, benyomások még a mai napig itt élnek és dolgoznak bennem.

A 30. Nemzetközi Fókuszolás Konferenciát Gene Gendlin születésének 100. évfordulója alkalmából szervezte meg a TIFI, a Nemzetközi Fókuszolás Intézet. 450 ember érkezett 35 országból, öt kontinensről. Több mint száz workshop és előadás követte egymást a hét során.

Szeretem a számokat, de most a nagyságrend érzékeltetésén túl nem sokat jelentenek. Vagyis eltörpülnek az egész hetes izgalmas, színes, inspiráló, megindító és még sorolhatnám élmények mellett.

AZ ELSŐ NAP

Az első nap amolyan preconference hangulatban telt: "csak" 100 koordinátor volt együtt szerte a világból.

Amikor beléptem az Europahaus nagy konferenciatermébe, összesen két embert ismertem valamennyire. Itt még egyedül voltam magyar. Nem állítom, hogy különösebben komfortosan éreztem magam.

Az első megszólalás angolul, ennyi ismeretlen ember előtt, kihívás volt. Aztán kiderült, hogy bele lehet jönni. Sőt, még élvezni is lehet.

Ami meglepett, az az volt, milyen gyorsan eltűnt az idegenségérzés. Nem azért, mert hirtelen mindenki ismert volna mindenkit. Inkább azért, mert ebben a közegben természetes volt odafordulni a másikhoz, beszélgetni, kérdezni és figyelni.

Nem előadásokkal kezdtünk, ahogy azt egy hagyományos konferencián várná az ember. Rövid ráhangolódás és bemutatkozás után párokban fókuszoltunk arról, hogy mit csinálunk most, mi lelkesít a munkánkban, miben van szükségünk segítségre, és merre megy az energiánk. Nekem sokat jelentett, hogy a páros fókuszolásnál éppen Astrid lett a párom. Ő volt az egyik a két ember közül, akit már ismertem, ráadásul az egyik támogató koordinátorom is.

Délután ezekből a beszélgetésekből interest groupok alakultak. Nem előre meghatározott témák mentén osztottak be minket, hanem abból indultunk ki, hogy mi mozgat bennünket, mit hoznánk a közös térbe, és merre szeretnénk együtt továbblépni.

Agathi Lakioti (Görögország) és Jeffrey Morrison (USA) olyan gondosan és szívből tervezték meg és facilitálták ezt a napot, hogy én is egyre inkább otthon kezdtem érezni magam ebben a nagy, nemzetközi közegben.

Talán ez maradt meg bennem a legerősebben. Ritkán találkozom olyan emberekkel, akik nemcsak beszélnek a figyelemről, és nemcsak a munkájukban használják, hanem a hétköznapi találkozásokban is így vannak jelen egymással.

Már ezen az első két napon azt éreztem, hogy ha csak ennyi lett volna az egész konferencia, nekem akkor is bőven elég lett volna.

TALÁLKOZÁSOK

Megható volt találkozni Gerry Gendlinnel, Gene Gendlin fiával a gálavacsorán és hallgatni, ahogy az édesapjáról mesél. A történeteiből nem elsősorban a filozófus és a fókuszolás megalkotója rajzolódott ki, hanem egy egyszerű, derűs és alázatos ember, aki szinte élete végéig dolgozott, gondolkodott, és újra meg újra tovább formálta a saját elképzeléseit.

Gerry azt mondta a beszédében, leginkább azt hiányolja, hogy bármiről lehetett beszélgetni az édesapjával. Nemcsak személyes dolgokról, hanem bármilyen ötletről, ami éppen eszébe jutott. Felidézett például egy beszélgetést, amelyet azzal indított: „Tolsztoj tévedett.” Szerinte nem a boldog családok hasonlítanak egymásra, hanem inkább a boldogtalanság okai ismétlődnek unalmasan, miközben minden boldog család a maga külön útját találja meg a boldogsághoz. Gendlin egyórás beszélgetés után végül nagyjából oda jutott: nincs normális család, mindenki furcsa a maga módján.

Gerry arról is beszélt, mennyire örült volna az édesapja annak, amit a konferencia résztvevői ma a fókuszolással tesznek. Gene Gendlin különösen szerette, amikor valaki a fókuszolást új területre vitte tovább, más szavakkal fogalmazta meg, vagy a saját munkájában új formát adott neki. Nem azt akarta, hogy változatlanul őrizzük, amit létrehozott, hanem hogy induljunk el vele, vigyük tovább, és találjuk meg a saját módunkat arra, hogyan szólíthatunk meg még több embert.

A fontos találkozásokból az sem maradhat ki, hogy hatan voltunk magyarok a konferencián. Jó volt, hogy két workshop között volt kihez visszatérni, megosztani, mi történt velünk, és átbeszélni egy-egy inspiráló, meglepő vagy akár felkavaró élményt. És most, egy hónappal később is azt érzem, hogy ez a néhány nap valami maradandót tett a kapcsolatunkkal.

A SAJÁT WORKSHOPOM - "Minden "NEM" lehet egy ajtó"

A saját műhelyemen majdnem húszan vettek részt kilenc különböző országból: Belgiumból, Hollandiából, Németországból, az USA-ból, Kínából, Japánból, Hongkongból, Izraelből és Magyarországról.

Egyedül vezetni egy sajátélményű csoportot angolul, úgy, hogy a résztvevők többségének nem az anyanyelve, egyszerre jelentett kihívást és felemelő élményt.

Az elején még ott volt bennem az izgalom. Vajon működni fog? Vajon átmegy-e angolul is mindaz, amiről tudom, hogy az anyanyelvemen működik?

Azt kértem a csoporttól, hogy gyűjtsük össze, milyen "nemeket" ismernek. Egymás után érkeztek a válaszok: késői nem, névtelen nem, felszabadító nem, gyászoló nem, és olyan nem, amely még csak éppen megszületőben van.

Ahogy egymás után kimondták a saját „nemjeiket”, egyszer csak már nem egy idegen nyelven vezetett gyakorlatot láttam magam előtt. Benne voltak. Keresték, próbálták, felismerték a saját tapasztalataikat. És ettől én is megérkeztem.

Aztán mozgásban is kipróbálták ezeket a "nem"-eket.

Innentől már nem azon járt az eszem, hogy angolul vezetek egy nemzetközi workshopot. Arra figyeltem, mi történik a csoportban, és merre viszi magát a folyamat.

Azt éreztem: rendben leszünk.

Talán a legnagyobb megerősítés az volt, hogy még 3 nappal később is odajöttek hozzám csoporttagok, és azt mondták: bennük még mindig megy tovább az a belső folyamat, ami a workshopon elindult.

A fotót Bavalics Laura készítette, aki a mentor koordinátorom és tartotta nekem a teret a workshopon, hogy én is tarthassam a teret a csoportnak.

AJTÓ A VILÁGRA

A programban több mint száz workshop szerepelt, rendkívül változatos témákkal. Számomra azonban nemcsak ez a sokféleség volt izgalmas, hanem az is, hogy több alkalom egészen új nézőpontokat nyitott meg.

Ilyen volt például Claude Missiaen fókuszos szupervízióról szóló workshopja, amely egészen más megközelítést mutatott, mint amit itthon ismerek. Annette Dubreuil a process skipping jelenségét járta körül: azt, hogyan teszünk meg valamit azért, hogy valami mást ne kelljen éreznünk, és hogyan lehet ezt fókuszolással észrevenni és tetten érni. Nagy hatással volt rám az a nemzetközi panel is, ahol öt olyan fantasztikus ember beszélt a fókuszolás történetéről és saját élményeiről, akik hosszú éveken át közvetlen, személyes kapcsolatban álltak Gendlinnel.

Nagyon megmaradt bennem Akira Ikemi előadása is. A japán BA, vagyis a kapcsolati tér, valamint a MUGA, a „nincs én” fogalmát bontotta ki a fókuszolás felől. Azóta is sokszor eszembe jut, mennyire más minőséget teremt, ha nyugati módon azt mondom: „I am thinking”, vagy keleti módon úgy fogalmazok: „The thoughts are coming to me.”

A nemzetközi tér számomra valóban ajtót nyitott a világra. Olyan volt, mintha hirtelen friss levegő áramlana be, és sok minden más megvilágításba kerülne.

És persze jó lenne, ha minden beleférhetne ebbe a beszámolóba. Például Joke Van Hoeck Rest in Resistance című interest groupja, ahol a konferencia közepén együtt pihentünk, szunyókáltunk, álmodoztunk, és egyszerűen nem csináltunk semmit. Joke közben részleteket olvasott fel Tricia Hersey Rest Is Resistance című könyvéből. Az egyik fontos gondolat az volt, hogy a pihenés önmagában is érték, nemcsak akkor, ha valamilyen célt szolgál, például azt, hogy utána újra hatékonyak legyünk. Nekem már önmagában az is felszabadító volt, hogy egy szakmai konferencián ennek is lehetett helye.

Külön öröm volt osztozni a pléden Nogával és Annette-tel. Noga Izraelből, Annette Kanadából érkezett, mindhárman a nemzetközi koordinátori közösség újabb tagjai közé tartozunk.

ÉS A REALITÁS IS BEKÖSZÖN AZ AJTÓN

A konferencia alatt és utána sem csak könnyű témákról beszélgettünk. A világ konfliktusai is beszivárogtak közénk, és ezek fájdalmas kérdéseket hoztak felszínre.

Nem az lepett meg, hogy konfliktus alakult ki. Hanem az, hogy mennyi emberben volt szándék arra, hogy a nézetkülönbségek ellenére is kapcsolatban maradjunk egymással. Hogy ne csak elmondjuk a saját igazunkat, hanem megpróbáljuk végighallgatni a másikat is.

Egy hónappal később is folytatódik ez a beszélgetés. Talán nem lettünk egyetértőbbek. De talán egy kicsit jobban megtanultunk együtt maradni olyan kérdésekkel is, amelyekre nincs egyszerű válasz.

MÉG TÖBB IGAZI ENCOUNTER

És végül szeretnék megmutatni egy kis albumot azokról az emberekről, akikkel nemcsak találkoztam, hanem a szó encounter értelmében valóban létrejött közöttünk valami, és akik fontossá váltak számomra.

Fentről lefelé és balról jobbra:

1.) Astrid Schillings (Németország), TIFI-koordinátor, pszichológus és pszichoterapeuta, a Focusing with the Whole Body (Wholebody Focusing) egyik meghatározó képviselője. Ő a támogató koordinátorom a nemzetközi koordinátorrá válás folyamatában. Különösen sokat jelent, hogy nemcsak a szakmai tudásával, hanem a jelenlétével is kísér ezen az úton.

2.) Peter Afford (Egyesült Királyság), Pszichoterapeuta, TIFI-koordinátor, valamint a fókuszolás és az idegtudomány kapcsolatának egyik meghatározó gondolkodója. Sokat tanultam tőle arról, hogyan kapcsolható össze a megélt tapasztalat és az agy működése.

3.) Joke Van Hoeck (Belgium) és Ivana Grujić (Szerbia/Luxemburg). Joke a koordinátorjelöltek új generációjához tartozik, Ivana pedig fókusztréner. Pont a békéről szóló workshopon (Sensing Peace Forward) valami egészen elképesztő energia robbant fel bennünk. 😊

4.) Ann Weiser Cornell és Barbara McGavin (USA), Ann 1972-ben ismerte meg Gendlint, és évekig együtt is tanított vele. Különleges volt találkozni velük, miután olyan régóta tanulok a munkáikból, és használom azokat a saját gyakorlatomban és a tanításban is.

5.) Alexandre Jacquelin (Franciaország), Koordinátorjelölt és fókuszolópartner. Azok közé az emberek közé tartozik, akikkel könnyű volt gyorsan valódi kapcsolatba kerülni.

6.) Elaine Goggin (Írország), Először a TIFI-programok figyelmes és megbízható Zoom-támogatójaként ismertem meg. Emellett fókusztréner és gyermekfókuszolás-tréner is. Jó volt végre személyesen is találkozni vele, és megtapasztalni ugyanazt a melegséget és derűt, ami online is árad belőle.

Azt nagyon sajnálom, hogy olyan sok más fontos találkozásról és kapcsolódásról nem készült fénykép. Bízom benne, hogy lesz még alkalom ezek pótlására. Addig is ezeknek a találkozásoknak a felt sense-e tovább él bennem. Ha képeken nem is, az emlékezetemben élénken jelen vannak.

És akik nincsenek a képeken: a családom, akik ezerrel szurkoltak nekem a workshop napján is, és suliidőben is kibírták, hogy ne legyek otthon. Pólya Judit, támogató koordinátorom és Székelyné Kováts Eszter, aki a szupervizorom már sok éve, tiszteletbeli támogató koordinátorom és még annyi minden más is.

ZÁRÓ REFLEXIÓK

A konferencia számomra azért is volt különleges, mert a koordinátorjelölti utam egyik fontos állomása.

Egyszerre inspiráló és zavarba ejtő megtapasztalni, hogy mennyi minden van még a fókuszolás nyelvén és ezen a területen, amit nem ismerek, nem tudok, de elképesztően izgalmasnak érzek. Mennyi minden vár még felfedezésre! Azt sem tudom, hogy hol kezdjem...

Nagy megtiszteltetés volt ebben a közegben workshopot tartani. De talán ennél is fontosabb volt megtapasztalni, milyen egy olyan nemzetközi közösséghez kapcsolódni, ahol a figyelem, a kíváncsiság és az emberi odafordulás nemcsak szakmai eszközök, hanem a mindennapok természetes nyelve.

Helyszínek:

Konferencia: Europahaus, Bécs

Gálavacsora: Parkhotel Schönbrunn, Bécs

Időpont: 2026. június 2–7.

Fotók forrásai: Nemzetközi Fókuszolás Intézet (TIFI) és saját felvételek